2019.06.08
Hajnali kettőkor úgy döntöttünk, hogy nem nézzük tovább a pókot a sarokban, hanem felszedelőzködünk és a reptéren verjük el a maradék időnket.
A kék parkolóban beáltunk egy üres helyre, majd memorizáltuk a kocsi helyét, mert szórakozottságunknak (korunknak) betudhatóan, már több autót elvesztettünk. Értsd: megálltunk és utána nem találtuk meg. Azóta lefotózzuk a jelzéseket, elmentjük Google Maps-ba a koordinátáit és még azt is megjegyezzük hogy milyen formájú felhők vannak a parkoló kocsi felett.. Fotózgatásunk közben visítva röhögtünk, hogy a CO3 parkolóban állunk, mert a táblán levő jel semmilyen módon nem akart a C03-ra hasonlítani.
A korán jövést jól tettük, mert valami irdatlan tömeg volt az indulási szinten és már javában dolgozott a szeku is. A poggyász feladás is több sorban folyt már.
Ez a szombatom nem a szerencsés napok közé tartozik, ugyanis sikerült abba a sorba beállnom, ami valami eszelősen lassan haladt előre. Nem a sietség hajtott volne előre, de éreztem, hogy nem volt jó ötlet új cipőben elindulni.
Végtelennek tűnő harminc perc után megszabadultam a nagypogyónktól és rástartoltunk a szekura. A biztonsági korlát végtelen üres kígyója fogadott, de rendes emberként megkezdtem a legalább tízenöt fordulóból álló kötelező séta bejárását. Az egyik balsorsú utas viszont megpróbált átbújni a szalag alatt, de sajna korán egyenesedett fel és a hátán levő hátizsákkal egyhatvanas magasságba emelte a korlátot. Ott állt mint egy egyszemélyes Laokon csoport. Kezével bénán kaszálva próbálta a tarkójához feszülő szalagot kiakasztani a zsákjából. Mellette elhaladva kaján vigyorral jegyeztem meg, hogy ezért a limbó hintózásért a minap egy embernek kitépték a lábát. Megnézheti kinn a buszmegállóban, most is ott kéreget. Perszehogy nem segítettem neki. Még a végén azt hiszik vele vagyok.
A szeku gyorsan haladt.
Mindenki másnak.
Engem kiállított Fikusz Kukisz. Megröntgenezett, kipakoltatta a zsebeimből a két köteg eurót, és végül megtalálta az okot amiért vétkeztem. A tetves egy szem vérnyomacsökimet, amit reggel kell bevennem - kiszúrta a fémkereső a farmerzsebemben.
Miközben a vizsgálat folyt ábrázatom átalakult kuszaszemű monetráis karmesterünk arcának formájára, ugyanis egyik szememmel a pult tetejére a huzatba kipakolt euróhalmaimat figyeltem, míg a másikkal a tőlem tiz méterre éppen a futószalag végére kiérő tálcámat néztem, benne a mobilommal, notimmal, papirjaimmal. Nos ilyen arc nem sok embernek adatott meg Magyarországon.
Mikor végre utolértem a cuccomat és el tudtam volna pakolni, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a notim egy merő por lett. Gondolom valaki cipője lehetett előtte a tálca utasa, vagy valaki a földön húzta idáig a kézipogyóját. Kicsit mérges lettem.
A TAP ma egy új féléves gépet küldött ide.
Az A6 lett a beszállókapunk, de biza ott egy török gép álldigált a szopócső végén.Tehát buszozás lett a géphez, semmi úri beszállás.
A gép olyan messze állt hogy a busz kétszer tankolt útközben. Túl a WizzAir gépeken, majdnem Vecsésen állt az A321Neo. Lehet hogy félt a rozsdától azért nem ment a terminál közelébe...
Izgatottan vártam, hogy felszállva birtokba vehessem a gyönyörű piros takarómat - a TAP ajándékát - .ami tavaly nem fért a kézipogyómba és jelenleg is fájó hiánya a TAPrelikvia gyűjteményemnek.
Idén takaró nuku. Negatív szombat.
Aránylag gyorsan elrendeződtünk, ment minden mint a karikacsapás. Alig öt perc késéssel nekiindultunk. Vecsésről átgurultunk a régi futópályához, amire lendületesen ráfordultunk és azonnal nekifutottunk egy kis reggelli turbinahangot adni az újhegyi koránkelőknek.
Nagyon hamar hozták a kaját - emeletes szendvicset, süteményt, és az elmaradhatatlan macihugyot, amitől éber nem leszel, viszont annál inkább beindul a bélműködésed.
Még nem nyeltük le az utolsó falatot, amikor már jött a szigorúszemű kukásnéni begyűjteni a hulladékot. Ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy redőny lehúz, szem becsuk és kuss!
Nade csókolom, nem kaptam takarót!
Így az utasok 90%-a most ül a sötétben és nézi az üléstámlát, vagy jobb esetben belülről a szemhéját. A maradék tíz százalék, igazi ellenzék - becsülőm őket a karakán kiállásukért - ők kitartóan néznek ki az ablakon és hányják a fittyet a parancsra.
Lisszabonba érkezni nagyon jó érzés.
Gépünk itt se ment a terminál közelébe, valahol kinn a kettes terminál környékén beparkolt. A kerozinos kocsi és a catering azonnal rácuppant, majd megjelent a poggyászos is. Lépcsős ember sehol, így vártuk a csodát, és békésen bégettünk. Jó tíz perc múlva lett lépcső elől hátul és megkezdődőtt a kikászálódás. Buszvezetönk szuper szombati hangulatban vitt minket az épülethez, Egyszer öt másodpercre sikerült túllépnie a tíz km/órás sebességet. Tuti órabéres.
Így kényszerből együtt lazultunk vele.
Üdv a stresszmentes világban.
A terminálba érve Gabi behunyt szemmel megtalálta a smooking room-ot.
Lenyomott két cigit, aztán vetetett magának két üveg innivalót a pénteki béremért. A pia negyed óra múlva egy fehér csészén keresztül visszekerült a természet körforgásába. Lassan őszülök, a hajam is hullik, de nem vagyok fukar, ha nyaralok.
Fél óra múlva sms-t küldött a TAP, hogy hol vár a következő gép. Odacsattogtunk a kapuhoz, ahol egy komoly falka látta el barna cetlikkel az ülés alá való pogyókat, fehérrel a poggyásztartóba felrakható gurulósokat, és vonalkódossal azt, amit bizony be fognak suvasztani a gép hasába. A dolog ugyanoly lassan haladt, mint ma minden. No stressz.
A gépre szállva alig negyed óra alatt mindenki ült a seggén, semmi nyüglődés, sikongás, megalázás, mint a tavaly májusi wizz gépen.
Ez a gép egy kilenc éves A320-as. Ülései úgy ossze vannak tolva, hogy a lehajtott asztallap nyomja a mellbimbóimat.
A menekülős pantomim, amit a személyzet előad a repülés előtt - az egy sci-fi. Ebből az ülésből semmilyen hirtelen távozási lehetőségünk nincs. Ha fel kell állnunk akkor a testünk úgy néz mi, mint egy mezei hullámcsat, melynek egyetlen aránylag egyenes részét a combunkban álló görcs jelképezi. Az úszógumik, amit a nyakukba akasztanak elvileg az ülések alatt vannak. Aki oda be tud nyúlni érte az legyen boldog vele, én meg se próbálnám megszerezni.
Gondoltam ebédidőben repülünk, megismétlődik a 2015-ös csoda, lesz talán meleg hamika. De rá kellett jönnöm, hogy az új szabályok szerint ezen a távolságon csak a szokásos, szenyó és valami apróság a kaja. Szar ügy, amikor már négy év távlatában is lehet nosztalgiázni.
Nem bántam meg, hogy a TAP-pal jöttem, nekem a nagypogyó mitt nem került többe mint a Ryan. Van ugyan rajta másfél óra plusz az átszállás miatt, de ez nekem kapóra is jön, mert az első légiklotyó amit majd valamikor meglátogatok az minimum egy A380-ason lesz, addig is a repteren végzem inkább a folyó ügyeimet..
A kétórányi repülés után elérkeztünk az óceán egyetlen felhős részéhez, mely alatt Grand Canaria várt ránk. A gépünk zötyögve meredeken ereszkedett lefelé, majd hirtelen kibukkantunk a felhőkből és elénk tárult a sziget teljes csupasz valóságában.
Szó szerint.
Erről viszont ma nem írnék egy sort sem, mert nem szeretnék elhamarkodottan olyan dolgokat leírni, amit később vissza kell szívnom.
A reptér tágas, tiszta.
Megvártam a pogyómat, ami rendben meg is érkezett benne a töménytelen szarocskámmal, amik nélkül a létezésem elképzelhetetlen..
Magammal húzva a cekkeremet, a két hátizsákomat, és cipelve a budapesti égi csarnokban vásárolt két liternyi ihatatlan löttyöt odatoppantam a Cicar pultjához.és a szimpi lédinek bejelentettem, "hello áj em no szpík inglis". Amig ő felsorolta az összes nyelvet amin tud kommunikálni, addig én bárgyún vigyorogtam és no-no-noztam. Eközben komótosan pakoltam az asztalára a foglalásomat, jogsimat, személyimet, és kétszáz eurót. Megmutattam neki a credit kártya gyűjteményemet, de vizszintes mutatóujjas legyezéssel mondtam, "no péj kredit kárd".
"Pliz ván Jeep Compass."
És mélyen a szemébe néztem. Közben reménykedtem hogy nem vagyok csipás, mert a reggel már igen régen elmúlt.
Kedves mosollyal kitöltötte a papirokat, egy zacskóból kirázogatott egy Jeep kulcsot és éreztem, hogy sinen vagyunk. Amikor már másfelé járt a fantáziám, nagyon hirtelen visszarántott a felhőkből és nyomatékosan jelezte, hogy not dizel.
Vagy ötször.
Tessék már elmondani nekem hány hülye jár erre a szigetre, aki nem tudja mint önt a a kocsijának a tankjába? Vagy én nézek ki nagyon debilnek?
Az utolsó két refrént már együtt dúdoltuk: not dizel, o no-no-no.
Ezután felirta egy papirra: D2/J18, és mutatta az irányt merre van az autó.
Nos elég hamar megtaláltuk a D2 parkoló J18 oszlopát ahol ez a kocsi állt. Csinos darab napi 38 euróért. Madeirán ezért kapok egy Toyota Aygo-t amiben ketten csak felváltva tudunk lélegezni, mert egyébként ránkhorpad a kasztni. Szóval itt ment egy jópont a kanárinak.
Ezután negyed órát kanyarogtunk a pincegarázsban, mert a kijárat olyan farok módon van kitáblázva, hogy csak akkor található meg, ha a körbe-körbe járkáló autók vezetői között akad egy helyi is. aki megmutatja, hogy az egyik fekete lyukban ott a felhajtó.
Mára ennyi, reggel majd irok az első napomról Gran Canarián, persze csak ha időben ébredek.
folytatás itt
És még néhány kép:
És még néhány kép: